Ben Hilton
 
Ben Hilton gyerekkorában sosem tudott egy helyben maradni. Paló utcáin nőtt fel, testvérekkel körülvéve, mindig mozgásban. Az egész környék valahogy az övék volt – senki nem kérdőjelezte meg, és ők sem tették. Ha történt valami, előbb a Hiltonok neve került elő, mint a rendőrségé.
 
A csínyek közösek voltak. Leo, a sok testvér, barátok – mindig valami új ötlet, mindig valami kisebb-nagyobb kaland. Elhagyott parkoló, mellékutak, éjszakai körtúrák Paló sötétebb részein. Nevetés, futás, műanyag fegyverek a kezükben, motorhang a levegőben. Már ekkor is ott volt bennük az összetartás: senki nem marad le, senkit nem hagynak cserben.
 
Az évek alatt a csínyek átalakultak. Ami játék volt, abból rutin lett. Ami műanyag volt, az ma valódi. Ben nem lett profi, nem is akart annak látszani. De ha komollyá vált a helyzet, nem remegett meg. Ha valaki a közelében bajba kerül, Ben nem mérlegel. Lép. Bármit megtesz azért, aki mellette áll – akár egész “hadjáratot” is vállalna, ha a testvéreiről, a családjáról vagy a barátairól van szó.
 
A vezetés mindig ösztönösen jött. Gyerekként Paló utcáin tanulta. Kanyarok, amiket mások elengednek. Tempó, amit mások nem mernének bevállalni. Nem F1 pályán, hanem a valóságban. Míg Leo a lövést gyakorolta, Ben a vezetést: reflexből, hibából, újra és újra. [ATTACH type="full" align="right" width="378px" alt="1768931212978.png"]44954[/ATTACH]
 
Az apjától örökölt Brabus 800-asát úgy ismeri, mintha a saját testvére lenne. Minden gombot, minden reakciót. Minden kanyart. Ha benne ül, az autó és ő egy. Repeszt vele, pontosan úgy, ahogy a Paló utcáin gyerekként megtanulta – gyorsan, biztosan, láthatatlanul.
 
Szerencsésnek tartotta magát. Nem csak a Hilton név miatt, hanem mert a képességeit gyerekként szívta magába, és mindig volt ki mellett állni. Idővel világossá vált, hogy a testvérekkel együtt minden út más. Leo máshol erősödött, Ben az úton. Nem versenyeztek. Felosztották a teret, a feladatot.
 
Ma már együtt mozognak. Nem mindig egymás mellett, de egymásért. Ben az úton figyel. Leo máshol. Nem kell hozzá szó. Egy pillantás, egy döntés elég.
 
És amikor minden eldől,
Ben Hilton nem kérdez.
Csak cselekszik.
És mindig ott van azok mellett, akik a családjához, a testvéreihez, vagy a haverjaihoz tartoznak.